Nálam az igazi nyár, a kánikula akkor kezdődik mikor a déli órákban meghallom a kabócákat zengeni. Nem tudatosult ez bennem sokáig. Ahol élek, de főleg ahol édesapám dolgozott, a kardosfai vadászháznál, a zselici rengeteg közepén, kabócák ezrei zendítettek rá nyaranta a rekkenő hőségben, hirdetvén strandidőt, sziesztát, naptej illatú forró délutánokat. Nekem, diákként ez volt az év legszebb időszaka. Rámszakadt a szabadság, kovászos uborkákkal, nagyszülői szeretettel és nadrág koszolással. Horgásztam, íjásztam, erdőt jártam, gombáztam, míg édesapám a vadászháznál tevékenykedett. Mindehhez a zenei aláfestést a kabócák szolgáltatták, körben a magas fák lombkoronáiban. Nekem az Óriás-énekeskabóca hímjeinek fémes dala egy időutazás. Az akkor még nem érzékelt, gondtalan gyerekkor vakációiba való visszatérés.

Az Óriás-énekeskabóca a Zselicben kifejezetten gyakorinak számít, az itt érvényesülő szubmediterrán hatás flórájához kapcsolódó állatvilág egy jeles képviselője. Legnagyobb kabóca fajunk. 3-4 cm hosszú, fekete alapszínű, melyet csak imitt-amott szakít meg piros színű csíkozottság. Csak a hímek zenélnek. Lárva állapotukban a föld alatt fejlődnek. Többször vedlenek, majd végül nyár elején előmásznak, fel egy fatörzsre vagy ágra, felpattan a hátukon a bőr és kibújik belőle a szárnyas alak. Akik figyelmesen járják a zselici erdőket sokszor láthatják a levedlett lárvabőröket itt-ott feltűnni a növényzeten. Gyerekkoromban előszeretettel gyűjtögettem őket gombázás közben. Ma az erdő közelsége folytán már a telkemen is találkozhatok ezekkel a különös rovarokkal. Szívesen elücsörögnek és koncerteznek egy-egy almafán, én meg tűnődhetek tovatűnő ifjúkorom szép emlékein az árnyékos teraszon ücsörögve.