Régen a falvak oda települtek, ahol az elsődleges életszükséglet, a víz, az élelem, a tüzelő és a legelő biztosítva volt. Különösen fontos volt az erdő, mely gyümölccsel, vaddal, építőanyaggal és tüzelővel látta el a falut; veszély esetén pedig a mély szurdokvölgyekben a lakosság menedéket találhatott.
Vannak községek, melyek a háborús események, az elemi csapások és egyéb társadalmi tényezők következtében pusztulásnak indultak, lassan el- sorvadtak, vagy fejlődésük megállt. Valamikor virágzó, városi rangú települések, melyeknek még vasútjuk is volt, lassan elnéptelenedtek, mivel a kor állandóan változó követelményeit követni nem tudták.
Kaposszerdahely esetében ez éppen fordítva van. A régi jobbágyfalu a török időkben elpusztult, később pusztává alakult, majd több uradalmi major- ság egyesülésével virágzó községgé fejlődött.
Olvasóimat bizonyára érdekli, hogy milyen is volt a zselici falvak, köztük Kaposszerdahely népének élete úgy száz-százötven évvel ezelőtt, mivel ennek ismeretében figyelemmel tudjuk kísérni a falu fejlődésének folyamatát.
A régi pusztai élet tárgyi emlékeiből szinte semmi sem maradt, de az egykori utak, földek, dűlők, szőlők, rétek és erdőrészek földrajzi nevei a nép emlékezetében még megvannak. Az egykori majorok helyét némi bizonytalansággal meg tudják mutatni a szerdahelyiek, de a gazdasági épületeket már régen lebontották, ezekre nem emlékezhetnek. A helynevek eredetére e kötetben pon- tos magyarázatot kap az olvasó.
A község múltját tükrözik a település formája, népének szokásai, temploma, házai, temetője, lakóinak mindennapi élete. Megjegyzendő, hogy ennek leírása Kaposszerdahely esetében csalóka lehet, mivel a falu lakói különböző helyekről és különböző időpontokban települtek ide. Ezért kifejezetten eredeti szerdahelyi népéletről nem beszélhetünk. Előttünk van azonban a zselici falvak szokásvilágának leírása, amely ebben a vonatkozásban útmutató lehet.
Milyenek voltak a zselici falvak?
Egy 1939-ben kiadott könyv lapjain ezt olvashatjuk:
,,A dimbes-dombos, erdős Zselicség Somogy megyének sajátságos tájegységét képezi. Nem is olyan régen még a zselicségi emberek visszamaradottságáról írtak, akik apró lovaik húzta kocsikkal közlekedtek a poros országúton, a hegyek, völgyek között. A magukba roskadó keskeny, alacsony ablakocskájú házak, tenyérnyi udvarok, lakóinak magába zárkózottsága, érdekes viselete, tájszólása a hazánkban már ritkaságszámba menő őstájak varázsával szállja meg a lelkünket. Ide még nem tette be a lábát a kultúra hagyományokat megbontó ereje. Népe ma is olyan egyszerű, igénytelen, mint századok előtt. A határok kicsinyek, a barázdák még kisebbek. A falvak sűrűn érik egymást. A nagybirtok itt is érezteti fojtogató hatását. Az egész Zselicségnek mintegy 70%-a a nagybirtok kezén van. Csaknem 1000 négyzetkilométeren ma 46 község népe él. A törökdúlás előtti időkből azonban 130 faluról tudunk.”*
Milyenek voltak a régi falusi házak?
A szennai falumúzeumban megnézhetjük ezeket a házakat. Rögtön szembetűnik a gazdagabb és a szegényebb paraszti porta közti különbség. A falu házai többnyire tömésfalú, ámbitusos, azaz oszlopos, egyik oldalára nyitott tornácos házak voltak, zsúp- vagy nádfedéssel, szabad kéménnyel, belül kemencével. Ezekből a házakból néhány ma is megvan a szomszéd községekben, nem egyben ma is laknak. A kémények szélesek voltak, a konyhából létrával fel is lehetett oda mászni, a háziak itt füstölték a húst. A boltíves kéménytetőkön gyakran rakott fészket a gólya.
Ebben az időben írta a költő ezt a kis versikét, mely minden elemi iskolai olvasókönyvben benne volt:
“El ne hagyd az ősi házat – El ne hagyd az ősi telket – Hol a csűrön késő őszig – Gólyamadár kelepelget.”
Kaposszerdahely építészeti fogalmak szerint szalag- telkes útmenti falunak minő- sült. A falu szorosan egymás mellé szoruló házacskái hosszabb oldalukkal a szűk porta belseje felé álltak, és csak egy vagy két ablak nézett az utca felé. Amelyik ház nem így épült, azt ,,fordított háznak” nevezték. A lakóépület után következett az istálló, a kocsi- szín, a pajta a szénapadlással. A sor végén a disznóólak, a birkahodály következett, majd pedig a szérűskert zárta a gazdasági udvart.
A házak ereszei alatt voltak hívatlan vendégek is. A verebeket nem szerette a parasztember, mert sok volt belőlük, állandóan csiviteltek, és állítólag sok magot megettek, de a fecskét és a gólyát igencsak kedvelték faluhelyen. A fecske hozta a tavaszt, a gólya a kisbabát.
Az éjszakai életet élő denevért a régi szabad kéményes világban egyenesen ellenségnek tekintették, mert azt tartották róla, hogy belekapaszkodik a lányok hajába, és kieszi a kéményből a szalonnát.
A kuvikot, ami csűrökben, padlásokon, tornyokban vert tanyát, a ,,halál madarának” tartották, ezért babonás félelem övezte. A csúszómászóktól irtóz- tak az emberek. Igaz, hogy a béka ,,időjós” volt, de átváltozott boszorkánynak tartották, a kígyókról pedig az a hír járta, hogy elszopják a tehenek tejét.
Az állattartás a helyi viszonyok- hoz alkalmazkodott. A Zselicben sok volt a legelő és a legelőerdő, vagy- is a szénagyűjtésre alkalmas terület. A szarvasmarhatartás általános volt, egyes falvak há- rom-négyszázas marhaállománnyal dicsekedhettek. Ha lova nem is volt mindenkinek, de legalább két tehene és ugyanennyi igavonó ökre igen. Csaknem minden gazda tartott birkát és disznót. Reggel kihajtott a csordás, a kanász és a juhász, este pedig nagy porfelhőt hagyva maguk után hazatértek az állatok. A tehenek teli tőggyel szépen beálltak a jászol elé.
A falusi ember élete sok tekintetben a természettől függött. Különösen így volt ez az erdős, dombos Zselicben.
A zselici falvak népe jól ismerte az erdei állatok életét és szokásait. A nyolcszázas években sokkal több állatfaj élt ezen a vidéken, mint manapság. Több volt a mocsár, a nádas hely, emiatt igen gazdag volt a madárvilág.
Amíg megvolt a Kaposvár melletti Szokola-berek a maga forrásaival és apró szigetecskéivel, ezrével fogták a rákot, és mázsaszám a halat. Az előbbi természetes élőhelyének megváltozása miatt teljesen kipusztult, és ma már hal is alig akad a Kaposban és mellékvizeiben.
Ebben az időben Szerdahelynek is gazdagabb volt az élővilága. Lássuk csak, milyen állatokat lőttek ezen a vidéken 1904-ben!
211 szarvast, 504 dámvadat, 1661 őzet, 21 265 fácánt, 3541 fürjet, 2915 vadkacsát, 273 vadludat, 476 szárcsát, 67 borzot, 20 vidrát, 952 rókát, 6567 ragadozó madarat, 25 sast és keselyűt, 1651 görényt, 3226 menyétet, 865 bag- lyot, 271 vaddisznót (betegség következtében csaknem kipusztult az állomány),
12 448 mezei nyulat, 17 529 üregi nyulat (ez a faj kiveszett), 34 782 foglyot, 88 harismadarat (gerle nagyságú, nádasokban élő költöző madár), 2287 szalon- kát, 308 vadgalambot, 145 vadmacskát, 23 566 varjat és szarkát, 120 nyestet és 1 hiúzt lőttek.
A zselici falvak élete régen
A falusiak között sok volt az orv- vadász, akik csapdákat állítottak, vagy vágott csövű puskákkal járták az erdőket, a fegyvereket azonban nem vitték haza, hanem az erdőben, általában egy faodú- ban eldugták.
Az utolsó farkast 1936-ban lőtték Ropolyon, de a nyolcszázas évek dere- kán még több száz állatot tartottak számon a Zselicben. A nádi farkasok, vagyis a toportyánok miatt 1850-ben csak fegyveres kíséret mellett tudtak el- menni Szerdahelyről a kaposvári éjféli misére.
A parasztcsalád megélhetésének alapja a gabonatermesztés volt. Vala- milyen gabonafélét már a honfoglalás előtt is termesztettek, de a kezdetleges termelési viszonyok miatt sokáig csak a köles és a hajdina volt a fő táplálék: burgonyát és kukoricát csak a török idők után kezdtek termeszteni ezen a vidéken. Az ipari növények közül elsősorban a lent és a kendert ismerték. Kendert sok helyen nem szívesen termeltek, mert áztatáskor a keletkezett mérgező anyag kiölte a vizekből a rákot és a halakat.
Kenderrel Szerdahelyen is foglalkoztak, erre vall a ,,Pozderjás”-nak ne- vezett falurész. Pozdorjának a len és a kender zúzásakor keletkezett hulladé- kot nevezték. Mivel Szerdahely környékén sok volt a halas- tó, az is elképzelhető, hogy itt nemcsak kendert, hanem lent is termesztettek. A lent és a kendert általában abban a községben használták fel, ahol az meg- termett. A fonóházakban egész évben pergett a rokka, csattogott a szövő- szék. Alig van a megyében olyan régészeti lelőhely, ahonnan orsógombok és szövőszéknehezékek ne kerültek volna elő. A rokkával gyapjú-, kender- vagy lenfonalat készítettek, amiből az- tán kelmét szőttek a szövőszéken. Munka közben az asszonyok megbeszélték a falusi élet eseményeit, énekelgettek, meséket mondtak.
A szőlészet és a borászat, az állatokkal való foglalkozás a baromfitartás kivételével a férfiak dolga volt. Kisebb- nagyobb szőlővel minden gazda rendelkezett. A hegyen volt a présház a boros- pincével. A pince előtt általában nagy diófa állott asztallal, az elmaradhatat- lan vendéglátás fontos kellékével. A szőlészet nagy szaktudást igényelt. A szőlőben egész évben volt tennivaló, ezért az öregek tavasztól őszig kint éltek a ,,högyön”, és csak néha-néha látogattak haza a faluba. A társasági életnek ezt az ünnepélyes megnyilvánulását mind a mai napig igen kedvelik.
A szőlőhegyek – esetleg több községé együtt – hegyközséget alkottak, vezetőjüket hegybírónak nevezték. Katolikus falvak hegyközségeiben, útelágazásnál kőfeszület állott, vagy egy harangláb kisebb haranggal.
A falusi gazdaember számára a legnagyobb és legvártabb, évről évre visszatérő esemény volt a legnehezebb gazdasági munka, az aratás, a betakarítás és a cséplés.
Az aratás álta- lában Péter-Pál napján kezdődött, és a gabonafélék, a búza, az árpa, a rozs és a zab beérésének idejéig tartott.
Az aratásban a család minden tagja részt vett, de a nagyobb gabonatáblák aratását részes- aratóknak adták ki, akik az előre rögzített szerződés alapján végezték a munkát. Voltak, akik a kicsépelt gabona súlya szerint osztoztak a gazdával heted vagy nyolcad alapon, és voltak kepésaratók, akik a gabonatáblán összerakott kepék száma szerint számították a részüket.
Az egyes aratási csapatok általában három vagy négy főből álltak. Elöl dolgozott a kaszás, majd a marokszedő és a kötöző következett. Az elkészült kévéket kepékbe (keresztekbe) rakták. Ezután következett a gabona behordása, ami vendégoldallal felszerelt kocsikkal, szekerekkel történt. A kévéket asztagba rakták, amihez szakértelem kellett. Az asztag mellé állt a cséplőgép, melyet eleinte gőzgéppel (lokomobilkazán) hajtattak meg hosszú szíjjal, de mivel ezek tűzveszélyesek voltak, később benzinhajtású traktorokat használtak. A cséplőgép a nyolcszázas évek vége felé jött divatba, addig cséphadaróval vagy nyomtató lóval pergették ki a kalászból a gabonát. A rozsszalmából később is csak kézzel verték ki a szemet, hogy a hosszú szálú szalma meg ne törjön. Ebből készült a házak zsúpfedése, és ezzel tömték a szalmazsákokat is.
Az asztag mellett álló cséplőgép másik oldalánál rakták meg a szalmakazlat, a szalmát pedig az állatok almozásánál vették igénybe.
Majdnem minden falunak volt egy vagy két cséplőgép-tulajdonosa. A cséplési sorrendet törvény szabályozta, a munkát háztól házig járva, sorban volt szabad végezni.
Csakhogy Kaposszerdahely a kilencszázas évek elején még puszta volt, és több urasági major kapcsolódásával keletkezett. A nagybirtok állandó cselédsége a major területén lakott, ahol több lakóház épült a cselédek számára. Ezek a házak sok tekintetben különböztek a falusi parasztházaktól. Gazdasági épületek nem csatlakoztak hozzájuk, elkerített gazdasági udvaruk nem volt. Egy-egy épületben több család lakott, ezért nagyobb méretűek voltak, mint a falusi parasztházak. A közös kút az udvar közepén állott. Magasabb helyeken, így a szerdahelyi hegyben is a Csörsz- és a Pálóczy-,,kastély”-nak közös kútja volt. Vízhúzáskor az egyik vödör (vagy csöbör) lefelé, a másik felfelé sétált.
Ilyen volt a nyolcszázas években Szerdahelypuszta külső képe. Aztán igen gyorsan megváltozott minden. Tönkrementek az uradalmak, eladósodtak, a birtokok nagy részét lefoglalták a bankok, ezek pedig telkeket parcelláztak ki és értékesítettek. Ugyanígy cselekedtek a birtokosok is, eladták megmaradt földjüket. Szerdahelypuszta átugrotta a jobbágy- és zsellértelepülés fejlődési sza- kaszát, és lakossága a beköltöző telepesekkel kiegészülve kisparasztokból álló községgé változott.
Mit jelentett zsellérnek lenni?
Zsellérnek azt a jobbágyot tekintették, akinek nem volt jobbágytelke (telekföldje), hanem a földesúr majorsági földjén, esetleg a módosabb jobbágy telkén dolgozott.
Jobbágyosztályba tartozott mindenki, aki földesúri hatalom alatt állott. Az 1848-as jobbágyfelszabadításig jobbágyok voltak a város parasztpolgárai, a falu egész vagy többtelkes parasztjai, a kisebb-nagyobb mentességeket élvező parasztok, a mesteremberek, a telek nélküli házas vagy házatlan zsellérek és a földesúr vagy telkes jobbágy háztartásában dolgozó szolga- és cselédnép.
A dolmányos, bő gatyás, az urak előtt hajlongó, a kalapját félszegen tűrö- gető zsellér mégsem volt a falusi ranglétra alján. A koldust szánta, a csendőr- től félt, a paptól tartott, a ,,rongyos zsidót” lenézte, a cigányt semmibe se vette.
A társasági élet központja a kocsma volt. Nagy divat volt a rexezés és a kártyázás, ide gyűlt össze a falusi nép nagyobb események idején. Itt tartották a bálokat, itt zajlottak le a hadsereg újonctoborzói. Abban az időben szégyen volt, ha valaki nem vált be katonának. Még dal is szólt róla: ,,Zsindelyezik a kaszárnya tetejét,l Mind elvitték a legények elejét,l Maradt otthon kettő-három nyomorult, Rátok lányok még az ég is beborult.”
A társasági élet központja a kocsma volt.
A járőröző csendőrség és korábban a pandúrok is a kocsmába látogattak be először. Voltak falvak, ahol néha véres harcot vívott egymással az alvég és a felvég vagy a különböző felekezetekhez tartozó legények hada. A hatósági emberek itt informálódtak a kialakult helyzetről. Itt tudták meg, hogy miféle idegen járt errefelé, hogy miről beszélgetnek az emberek, és hogy mit pletykálnak az asszonyok. Kaposszerdahelyen a harmincas-negyvenes években négy kocsma is volt.
A magyar falvakban egy sajátságos kasztrendszer alakult ki, melynek a vagyoni helyzet volt az alapja. A nyolcszázas évek végén számos zsidó család telepedett le Magyarországon. Főleg kereskedésből éltek, ez pedig a falusi ember előtt lenézett foglalkozási ág volt. A szegényebb zsidó családok férfi tagjai síppal jelezték a községbe érkezésüket. Ládikával vagy batyuval a há- tukon járták a vidéket. Tűt, cérnát, különféle kisebb használati eszközöket árusítottak vagy cseréltek, cserébe nem is pénzt, hanem bőrt, rongyot, tojást vagy egyéb terméket kértek. A falusiak sok helyen mint Isten különös teremtményét fogadták a vándorkereskedőket, akiket ,,sípos zsidónak, gyűrűs zsidónak” tituláltak. A nagy antiszemita hullám idején, a tiszaeszlári per hatására ez a ,,lenézés” gyűlöletté fajult (1883), ez a hullám szerencsére Szerda- helyt elkerülte. Mégis, ha valamelyik községben megjelent egy vándorkereskedő, akkor nem azt mondták, hogy ott jön egy ember, hanem hogy ,,ott gyün egy zsidó!” Ez a lealacsonyító magatartás volt a későbbi holokauszt meleg- ágya. Mint már említettem, a zsidók iránti megkülönböztető magatartás első- sorban a kereskedő foglalkozásnak szólt, mivel a magyar falusi ember, aki egész életében az apjától, nagyapjától örökölt földművelésből élt, a kereskedést nem tartotta ,,tisztességes mesterségnek”. A kereskedők később a falvakban is telkeket vásároltak, boltokat és kocsmákat építettek, és lassan megbékélt velük a lakosság is.
Kaposszerdahelyen a második világháború végén egy zsidó családnak volt vegyeskereskedése, özv. Politzer Adolfnénak, aki 1944. augusztus 15-én halt meg Auschwitzban.
Szerdahelyt (1909 óta Kaposszerdahely) a betelepülő, más vidéken el- szegényedett kisparaszt gazdák egyszerre faluvá emelték. Ennek a falunak – újszerűsége miatt – semmiféle népszokása, népművészete vagy néphagyománya nem lehetett. Kaposvár vonzáskörzetében viszont a termények könnyebb értékesítése miatt is igen gyors fejlődésnek indult.
Még a nyolcszázas évek második felében elrendelték, hogy minden faluban kell lennie alapfokú népiskolának. Ezután megnőtt az írni-olvasni tudók száma, egyes községekben olvasókörök, zenekarok, színjátszó körök és vallásos egyesületek alakultak. Az emberek többsége vallásos volt. A művelődés elterjesztésében nagy szerepe volt a község papjának és a falu értelmiségi körének. A falu értelmiségi köre a jegyzőből, a tanítóból (mestör), az uradalmi intézőből, az orvosból, az erdészből és a magasabb iskolát végzett személyekből állott.
A múlt század húszas éveiben megjelent egy korszakalkotó találmány: a rádió, korábban pedig a távíró és a telefon. Postaállomások létesültek, vasutak épültek. Valamennyi községben megalakult a ,,Kötelező Tűzoltó Egyesület”.
Rádiózással elsősorban a tanítók foglalkoztak, akik első telepes készülékeiket maguk készítették. Ezzel megszűnt a települések elszigeteltsége. Az első rádiókészülékek két részből álltak, a ,,gépből” és a hangszóróból. A hang- szórót a rádiótulajdonosok kitették egy magas fa tetejére, és az egész falu ámulva hallgatta a különös készüléket. Csalás ez, az ördög műve! – mondták az öregek, de aztán a plébániákon is megjelentek a rádiókészülékek, és a falusiak megnyugodtak. A hanglemezről terjesztett nóták és műdalok már
1910-től kezdve divatban voltak. Ezután már nem a vándorszínészektől és a falvakat járó komédiásoktól tanulták a fiatalok az országban elterjedt és játszott műdalokat, megismerték néhány népszínmű és operett betétdalát, és – mint ahogyan az egykori püspök panaszolja – ,,lépten-nyomon ezek hangzanak a népdalok és az egyházi énekek helyett”.
Dr. Hoss József kaposvári apátplébános nem sokkal Kaposszerdahely faluvá, önálló községgé alakulása után érkezett Kaposvárra. A kaposvári plébániának ekkor több fiókegyháza volt, köztük volt Kaposszerdahely is.
Nagy hiányosságnak tartotta, hogy az erőteljesen fejlődő falunak nincsen temploma. Azonnal elkezdte a templomépítés szervezését, mérhetetlen nehézségek közepette.
Milyennek látta ez a nagy tudású főpap a szerdahelyieket?
,,A szerdahelyiek szerény, csendes, az élet bajával terhelt szegény emberek. Szorgalmasak, józanok. Szűk határuk nem ad elég megélhetést.”
Nagy igazságot írt a tudós pap! A kaposszerdahelyiek lokálpatriotizmusa a templom 1935-ben történt felépítése után alakult ki.
Az e fejezetben leírt falusi életforma csak a termelőszövetkezetek 1949-50-ben elkezdett szervezése alatt és után változott meg.
