A zselici falvak élete régen

Régen a falvak oda települtek, ahol az elsődleges életszükséglet, a víz, az élelem, a tüzelő és a legelő biztosítva  volt. Különösen fontos volt az erdő, mely gyümölccsel, vaddal, építőanyaggal  és tüzelővel  látta  el a falut;  veszély esetén pedig a mély szurdokvölgyekben a lakosság menedéket találhatott.

Vannak  községek, melyek  a háborús események, az elemi csapások és egyéb társadalmi tényezők következtében pusztulásnak indultak, lassan el- sorvadtak, vagy fejlődésük megállt. Valamikor virágzó, városi rangú települések, melyeknek  még vasútjuk is volt, lassan elnéptelenedtek,  mivel a kor állandóan változó követelményeit követni  nem tudták.

Kaposszerdahely  esetében ez éppen fordítva  van. A régi jobbágyfalu  a török időkben elpusztult, később pusztává alakult, majd több uradalmi major- ság egyesülésével virágzó községgé fejlődött.

Olvasóimat bizonyára érdekli,  hogy milyen is volt a zselici falvak, köztük  Kaposszerdahely  népének élete úgy száz-százötven évvel ezelőtt, mivel ennek ismeretében  figyelemmel  tudjuk kísérni  a falu  fejlődésének folyamatát.

A régi pusztai élet tárgyi  emlékeiből szinte semmi sem maradt, de az egykori utak, földek, dűlők, szőlők, rétek és erdőrészek földrajzi nevei a nép emlékezetében még megvannak. Az egykori majorok helyét némi bizonytalansággal meg tudják mutatni a szerdahelyiek,  de a gazdasági épületeket már régen lebontották, ezekre nem emlékezhetnek. A helynevek eredetére e kötetben pon- tos magyarázatot  kap az olvasó.

A község múltját tükrözik a település formája, népének szokásai, temploma, házai, temetője, lakóinak mindennapi élete. Megjegyzendő, hogy ennek leírása Kaposszerdahely esetében csalóka lehet, mivel  a falu  lakói  különböző helyekről  és különböző időpontokban  települtek ide. Ezért kifejezetten eredeti szerdahelyi  népéletről  nem beszélhetünk. Előttünk van azonban a zselici falvak szokásvilágának  leírása, amely ebben a vonatkozásban útmutató lehet.

Milyenek voltak  a zselici falvak?

Egy 1939-ben kiadott könyv lapjain  ezt olvashatjuk:

,,A dimbes-dombos, erdős Zselicség Somogy megyének sajátságos tájegységét képezi. Nem is olyan régen még a zselicségi emberek visszamaradottságáról írtak,  akik  apró lovaik  húzta kocsikkal  közlekedtek a poros országúton, a hegyek, völgyek között. A magukba roskadó keskeny, alacsony ablakocskájú házak, tenyérnyi  udvarok,  lakóinak magába zárkózottsága, érdekes viselete, tájszólása a hazánkban már ritkaságszámba  menő őstájak varázsával szállja meg a lelkünket.  Ide  még nem tette be a lábát  a kultúra  hagyományokat megbontó ereje. Népe ma is olyan egyszerű, igénytelen, mint  századok előtt. A határok  kicsinyek, a barázdák még kisebbek. A falvak  sűrűn érik egymást. A nagybirtok  itt is érezteti fojtogató hatását. Az egész Zselicségnek mintegy 70%-a a nagybirtok  kezén van. Csaknem 1000 négyzetkilométeren ma 46 község népe él. A törökdúlás  előtti időkből  azonban 130 faluról tudunk.”*

Milyenek voltak  a régi falusi  házak?

A szennai falumúzeumban megnézhetjük ezeket a házakat. Rögtön szembetűnik a gazdagabb és a szegényebb paraszti  porta közti különbség. A falu házai többnyire  tömésfalú,  ámbitusos,  azaz oszlopos, egyik  oldalára  nyitott tornácos házak voltak,  zsúp- vagy nádfedéssel, szabad kéménnyel,  belül kemencével. Ezekből a házakból  néhány ma is megvan a szomszéd községekben, nem egyben ma is laknak.  A kémények  szélesek voltak,  a konyhából létrával fel is lehetett  oda mászni, a háziak  itt füstölték a húst.  A boltíves kéménytetőkön gyakran  rakott fészket a gólya.

Ebben az időben írta a költő ezt a kis versikét, mely minden elemi iskolai olvasókönyvben benne volt:

“El ne hagyd az ősi házat – El ne hagyd az ősi telket  – Hol a csűrön késő őszig – Gólyamadár kelepelget.”

Kaposszerdahely építészeti fogalmak szerint szalag- telkes útmenti falunak minő- sült.  A falu  szorosan egymás mellé szoruló házacskái hosszabb oldalukkal a szűk porta belseje felé álltak, és csak egy vagy két ablak nézett az utca felé. Amelyik ház nem így épült,  azt ,,fordított háznak” nevezték. A lakóépület után következett az istálló, a kocsi- szín, a pajta a szénapadlással. A sor végén a disznóólak, a birkahodály következett, majd pedig a szérűskert zárta a gazdasági udvart.

A házak ereszei alatt voltak hívatlan vendégek is. A verebeket nem szerette a parasztember, mert sok volt belőlük, állandóan csiviteltek,  és állítólag sok magot megettek,  de a fecskét és a gólyát igencsak kedvelték faluhelyen. A fecske hozta a tavaszt, a gólya a kisbabát.

Az éjszakai életet élő denevért a régi szabad kéményes világban  egyenesen ellenségnek tekintették, mert  azt tartották róla, hogy belekapaszkodik  a lányok hajába, és kieszi a kéményből a szalonnát.

A kuvikot, ami csűrökben, padlásokon, tornyokban vert tanyát,  a ,,halál madarának” tartották, ezért babonás félelem övezte. A csúszómászóktól irtóz- tak az emberek. Igaz, hogy a béka ,,időjós” volt, de átváltozott boszorkánynak tartották, a kígyókról  pedig az a hír járta,  hogy elszopják a tehenek tejét.

Az állattartás a helyi viszonyok- hoz alkalmazkodott. A Zselicben sok volt a legelő és a legelőerdő, vagy- is a szénagyűjtésre alkalmas terület. A szarvasmarhatartás általános volt, egyes falvak  há- rom-négyszázas marhaállománnyal dicsekedhettek. Ha lova  nem  is  volt mindenkinek,  de legalább két tehene és ugyanennyi  igavonó ökre igen. Csaknem minden gazda tartott birkát és disznót. Reggel kihajtott a csordás, a kanász és a juhász, este pedig nagy porfelhőt  hagyva maguk után hazatértek  az állatok.  A tehenek teli tőggyel szépen beálltak  a jászol elé.

A falusi  ember élete sok tekintetben a természettől  függött.  Különösen így volt ez az erdős, dombos Zselicben.

A zselici falvak  népe jól ismerte  az erdei állatok  életét és szokásait. A nyolcszázas években sokkal több állatfaj élt ezen a vidéken, mint  manapság. Több volt a mocsár, a nádas hely, emiatt  igen gazdag volt a madárvilág.

Amíg megvolt a Kaposvár melletti Szokola-berek a maga forrásaival és apró szigetecskéivel, ezrével fogták a rákot,  és mázsaszám a halat.  Az előbbi természetes élőhelyének megváltozása miatt teljesen kipusztult, és ma már hal is alig akad a Kaposban és mellékvizeiben.

Ebben az időben Szerdahelynek  is gazdagabb volt az élővilága. Lássuk csak, milyen  állatokat lőttek  ezen a vidéken 1904-ben!

211 szarvast, 504 dámvadat, 1661 őzet, 21 265 fácánt, 3541 fürjet, 2915 vadkacsát, 273 vadludat,  476 szárcsát, 67 borzot, 20 vidrát, 952 rókát,  6567 ragadozó madarat, 25 sast és keselyűt, 1651 görényt, 3226 menyétet, 865 bag- lyot, 271 vaddisznót (betegség következtében csaknem kipusztult az állomány),

12 448 mezei nyulat, 17 529 üregi nyulat (ez a faj kiveszett), 34 782 foglyot, 88 harismadarat (gerle nagyságú, nádasokban élő költöző madár), 2287 szalon- kát, 308 vadgalambot, 145 vadmacskát, 23 566 varjat  és szarkát, 120 nyestet és 1 hiúzt  lőttek.

 

A zselici falvak élete régen

 

A falusiak között sok volt az orv- vadász, akik csapdákat  állítottak, vagy vágott csövű puskákkal járták az erdőket, a fegyvereket azonban nem vitték haza, hanem az erdőben, általában  egy faodú- ban eldugták.

Az utolsó farkast  1936-ban lőtték  Ropolyon, de a nyolcszázas évek dere- kán még több száz állatot tartottak számon a Zselicben. A nádi farkasok, vagyis a toportyánok miatt 1850-ben csak fegyveres kíséret mellett tudtak el- menni Szerdahelyről  a kaposvári  éjféli misére.

A parasztcsalád  megélhetésének alapja  a gabonatermesztés volt.  Vala- milyen gabonafélét már a honfoglalás előtt is termesztettek, de a kezdetleges termelési  viszonyok miatt sokáig csak a köles és a hajdina  volt a fő táplálék: burgonyát  és kukoricát csak a török  idők  után  kezdtek  termeszteni  ezen a vidéken.  Az ipari  növények közül  elsősorban a lent  és a kendert  ismerték. Kendert  sok helyen nem szívesen termeltek, mert  áztatáskor  a keletkezett mérgező anyag kiölte  a vizekből a rákot és a halakat.

Kenderrel  Szerdahelyen is foglalkoztak, erre vall a ,,Pozderjás”-nak ne- vezett falurész. Pozdorjának a len és a kender zúzásakor keletkezett hulladé- kot nevezték. Mivel Szerdahely környékén sok volt a halas- tó, az is elképzelhető, hogy itt nemcsak kendert, hanem lent is termesztettek. A lent és a kendert általában abban a községben használták fel, ahol az meg- termett. A fonóházakban egész évben pergett a rokka, csattogott a szövő- szék. Alig van a megyében olyan  régészeti lelőhely, ahonnan orsógombok és szövőszéknehezékek ne kerültek volna elő. A rokkával gyapjú-, kender- vagy lenfonalat készítettek, amiből az- tán kelmét szőttek a szövőszéken. Munka közben az asszonyok  megbeszélték a falusi  élet eseményeit, énekelgettek, meséket mondtak.

A szőlészet és a borászat, az állatokkal való foglalkozás a baromfitartás kivételével  a férfiak dolga volt. Kisebb- nagyobb szőlővel minden gazda rendelkezett. A hegyen volt a présház a boros- pincével. A pince előtt általában  nagy diófa állott asztallal,  az elmaradhatat- lan  vendéglátás fontos kellékével.  A szőlészet nagy szaktudást  igényelt.  A szőlőben egész évben volt tennivaló,  ezért az öregek tavasztól őszig kint éltek a ,,högyön”, és csak néha-néha látogattak haza a faluba. A társasági életnek ezt az ünnepélyes megnyilvánulását mind a mai napig igen kedvelik.

A szőlőhegyek – esetleg több községé együtt – hegyközséget alkottak, vezetőjüket  hegybírónak  nevezték. Katolikus falvak  hegyközségeiben, útelágazásnál kőfeszület állott, vagy egy harangláb  kisebb haranggal.

A falusi  gazdaember számára a legnagyobb és legvártabb,  évről  évre visszatérő esemény volt a legnehezebb gazdasági munka, az aratás, a betakarítás és a cséplés.

Az aratás álta- lában Péter-Pál napján kezdődött, és a gabonafélék, a búza, az árpa, a rozs és a zab beérésének idejéig tartott.

Az aratásban a család minden tagja részt vett, de a nagyobb gabonatáblák aratását részes- aratóknak adták ki, akik  az előre rögzített  szerződés alapján végezték a munkát.  Voltak,  akik  a kicsépelt gabona súlya szerint  osztoztak a gazdával heted vagy nyolcad alapon, és voltak  kepésaratók,  akik  a gabonatáblán  összerakott  kepék száma szerint számították a részüket.

Az egyes aratási  csapatok általában  három vagy négy főből álltak. Elöl dolgozott a kaszás, majd a marokszedő és a kötöző következett.  Az elkészült kévéket kepékbe (keresztekbe) rakták. Ezután  következett  a gabona behordása, ami vendégoldallal  felszerelt  kocsikkal,  szekerekkel történt. A kévéket asztagba rakták, amihez szakértelem kellett. Az asztag mellé állt a cséplőgép, melyet  eleinte  gőzgéppel (lokomobilkazán) hajtattak  meg hosszú szíjjal,  de mivel ezek tűzveszélyesek voltak, később benzinhajtású traktorokat használtak. A cséplőgép a nyolcszázas évek vége felé jött divatba,  addig cséphadaróval vagy nyomtató  lóval pergették  ki a kalászból a gabonát. A rozsszalmából később is csak kézzel verték ki a szemet, hogy a hosszú szálú szalma meg ne törjön.  Ebből készült  a házak zsúpfedése, és ezzel tömték  a szalmazsákokat is.

Az asztag mellett álló cséplőgép másik oldalánál  rakták meg a szalmakazlat,  a szalmát pedig az állatok  almozásánál vették igénybe.

Majdnem  minden  falunak volt  egy vagy két  cséplőgép-tulajdonosa. A cséplési sorrendet törvény szabályozta, a munkát háztól házig járva, sorban volt szabad végezni.

Csakhogy Kaposszerdahely a kilencszázas évek elején még puszta volt, és több urasági major kapcsolódásával keletkezett. A nagybirtok állandó cselédsége a major területén lakott, ahol több lakóház épült a cselédek számára. Ezek a házak sok tekintetben különböztek  a falusi parasztházaktól. Gazdasági épületek  nem csatlakoztak  hozzájuk,  elkerített gazdasági udvaruk nem volt.  Egy-egy épületben több család lakott, ezért nagyobb méretűek  voltak, mint  a falusi  parasztházak.  A közös kút  az udvar  közepén állott. Magasabb helyeken, így a szerdahelyi  hegyben is a Csörsz- és a Pálóczy-,,kastély”-nak közös kútja volt.  Vízhúzáskor  az egyik  vödör (vagy csöbör) lefelé,  a másik felfelé sétált.

Ilyen volt a nyolcszázas években Szerdahelypuszta külső képe. Aztán igen gyorsan megváltozott minden. Tönkrementek az uradalmak, eladósodtak, a birtokok nagy részét lefoglalták a bankok, ezek pedig telkeket  parcelláztak ki és értékesítettek. Ugyanígy cselekedtek a birtokosok  is, eladták megmaradt földjüket.  Szerdahelypuszta  átugrotta a jobbágy- és zsellértelepülés  fejlődési sza- kaszát, és lakossága a beköltöző telepesekkel kiegészülve kisparasztokból álló községgé változott.

Mit  jelentett zsellérnek lenni?

Zsellérnek azt a jobbágyot tekintették, akinek nem volt jobbágytelke (telekföldje),  hanem a földesúr  majorsági  földjén,  esetleg a módosabb jobbágy telkén  dolgozott.

Jobbágyosztályba  tartozott mindenki, aki  földesúri  hatalom  alatt  állott. Az 1848-as jobbágyfelszabadításig jobbágyok voltak a város parasztpolgárai, a falu  egész vagy többtelkes  parasztjai,  a kisebb-nagyobb mentességeket élvező parasztok, a mesteremberek, a telek nélküli házas vagy házatlan zsellérek és a földesúr vagy telkes jobbágy háztartásában dolgozó szolga- és cselédnép.

A dolmányos, bő gatyás, az urak előtt hajlongó, a kalapját félszegen tűrö- gető zsellér mégsem volt a falusi ranglétra alján. A koldust szánta, a csendőr- től  félt,  a paptól  tartott, a ,,rongyos zsidót”  lenézte, a cigányt  semmibe se vette.

A társasági élet központja a kocsma volt. Nagy divat  volt a rexezés és a kártyázás,  ide gyűlt  össze a falusi  nép nagyobb események idején. Itt tartották a bálokat,  itt zajlottak le a hadsereg újonctoborzói. Abban az időben szégyen volt, ha valaki  nem vált be katonának. Még dal is szólt róla: ,,Zsindelyezik a kaszárnya tetejét,l  Mind  elvitték a legények elejét,l Maradt otthon kettő-három nyomorult, Rátok lányok még az ég is beborult.”

A társasági élet központja a kocsma volt.

A járőröző csendőrség és korábban a pandúrok  is a kocsmába látogattak be először. Voltak  falvak, ahol néha véres harcot vívott egymással az alvég és a felvég vagy a különböző felekezetekhez tartozó legények hada. A hatósági emberek itt informálódtak a kialakult helyzetről.  Itt tudták meg, hogy miféle idegen járt  errefelé, hogy miről  beszélgetnek az emberek, és hogy mit  pletykálnak az asszonyok. Kaposszerdahelyen a harmincas-negyvenes években négy kocsma is volt.

A magyar falvakban egy sajátságos kasztrendszer alakult ki, melynek a vagyoni helyzet volt az alapja. A nyolcszázas évek végén számos zsidó család telepedett  le Magyarországon.  Főleg kereskedésből éltek,  ez pedig a falusi ember előtt  lenézett  foglalkozási  ág volt.  A szegényebb zsidó családok férfi tagjai  síppal jelezték a községbe érkezésüket. Ládikával vagy batyuval  a há- tukon  járták a vidéket.  Tűt,  cérnát,  különféle  kisebb használati  eszközöket árusítottak vagy cseréltek, cserébe nem is pénzt, hanem bőrt, rongyot, tojást vagy egyéb terméket kértek. A falusiak sok helyen mint Isten különös teremtményét fogadták  a vándorkereskedőket, akiket ,,sípos zsidónak, gyűrűs  zsidónak” tituláltak. A nagy antiszemita hullám idején, a tiszaeszlári  per hatására ez a ,,lenézés” gyűlöletté  fajult (1883), ez a hullám szerencsére Szerda- helyt  elkerülte. Mégis, ha valamelyik községben megjelent egy vándorkereskedő, akkor nem azt mondták, hogy ott jön egy ember, hanem hogy ,,ott gyün egy zsidó!” Ez a lealacsonyító magatartás  volt  a későbbi holokauszt  meleg- ágya. Mint már említettem, a zsidók iránti megkülönböztető magatartás  első- sorban a kereskedő foglalkozásnak  szólt, mivel  a magyar  falusi  ember, aki egész életében az apjától,  nagyapjától  örökölt  földművelésből  élt, a kereskedést nem tartotta ,,tisztességes mesterségnek”. A kereskedők később a falvakban is telkeket  vásároltak, boltokat  és kocsmákat építettek,  és lassan megbékélt velük a lakosság is.

Kaposszerdahelyen a második világháború végén egy zsidó családnak volt vegyeskereskedése, özv. Politzer Adolfnénak,  aki 1944. augusztus 15-én halt meg Auschwitzban.

Szerdahelyt (1909 óta Kaposszerdahely) a betelepülő, más vidéken el- szegényedett kisparaszt  gazdák egyszerre faluvá emelték. Ennek a falunak – újszerűsége miatt – semmiféle népszokása, népművészete vagy néphagyománya nem lehetett.  Kaposvár vonzáskörzetében viszont a termények  könnyebb értékesítése miatt is igen gyors fejlődésnek indult.

Még a nyolcszázas évek második felében elrendelték,  hogy minden  faluban kell  lennie alapfokú  népiskolának.  Ezután  megnőtt az írni-olvasni tudók száma, egyes községekben olvasókörök, zenekarok, színjátszó körök és vallásos egyesületek alakultak. Az emberek többsége vallásos volt. A művelődés elterjesztésében nagy szerepe volt a község papjának és a falu értelmiségi  körének. A falu értelmiségi  köre a jegyzőből, a tanítóból (mestör), az uradalmi intézőből, az orvosból, az erdészből és a magasabb iskolát  végzett személyekből állott.

A múlt  század húszas éveiben megjelent egy korszakalkotó találmány: a rádió,  korábban  pedig a távíró  és a telefon.  Postaállomások  létesültek, vasutak épültek. Valamennyi községben megalakult a ,,Kötelező Tűzoltó Egyesület”.

Rádiózással elsősorban a tanítók  foglalkoztak, akik első telepes készülékeiket  maguk  készítették.  Ezzel megszűnt a települések  elszigeteltsége. Az első rádiókészülékek két részből álltak, a ,,gépből” és a hangszóróból. A hang- szórót a rádiótulajdonosok kitették  egy magas fa tetejére,  és az egész falu ámulva hallgatta a különös készüléket. Csalás ez, az ördög műve! – mondták az öregek, de aztán  a plébániákon  is megjelentek  a rádiókészülékek, és a falusiak megnyugodtak.  A hanglemezről  terjesztett nóták  és műdalok  már

1910-től kezdve divatban  voltak.  Ezután  már nem a vándorszínészektől  és a falvakat járó komédiásoktól  tanulták a fiatalok az országban elterjedt  és játszott műdalokat, megismerték  néhány népszínmű és operett betétdalát,  és – mint  ahogyan az egykori püspök panaszolja – ,,lépten-nyomon  ezek hangzanak a népdalok és az egyházi énekek helyett”.

 

Dr. Hoss József kaposvári  apátplébános  nem sokkal  Kaposszerdahely faluvá, önálló községgé alakulása  után érkezett Kaposvárra. A kaposvári plébániának  ekkor több fiókegyháza volt, köztük  volt Kaposszerdahely is.

Nagy hiányosságnak tartotta, hogy az erőteljesen fejlődő falunak nincsen temploma. Azonnal elkezdte a templomépítés szervezését, mérhetetlen nehézségek közepette.

Milyennek látta  ez a nagy tudású főpap a szerdahelyieket?

,,A szerdahelyiek szerény, csendes, az élet bajával  terhelt  szegény emberek. Szorgalmasak,  józanok. Szűk határuk nem ad elég megélhetést.”

Nagy igazságot írt a tudós pap! A kaposszerdahelyiek  lokálpatriotizmusa a templom 1935-ben történt felépítése után alakult ki.

Az e fejezetben leírt  falusi életforma csak a termelőszövetkezetek  1949-50-ben elkezdett  szervezése alatt  és után változott meg.

 

2020-06-20T08:49:20+00:00