… Somogyi Tibor szőlőtermesztő és borász birtokán épült fel 2006-2007-ben, szőlőmunkások számára, szolgálva menedékül és tájékozódásul. E kicsiny kis kápolna természetes anyagokból készült: helyi terméskőből, kézi vetésű téglából, méhviasz falszigeteléssel, égetett agyagcserépfedéssel, mészhabarcs vakolathímekkel. Az épület helyének és tengelyének kitűzése is hagyományos középkori módszerekkel történt: pálcás (radiesztéziai) helymeghatározással.

A kápolnát augusztus 24-re, Szent Bertalan napjára tájoltuk: ekkor a felkelő nap sugarai megvilágítják a szentélyt és benne Szent Bertalan képét, hozzásegítve bennünket is a megvilágosodáshoz: a bennünk lévő bertalanság megtalálásához. Ahogyan a beteg test is gyógyítható az akupunktúrás vagy akupresszúrás pontok kezelésével, úgy a térkép e kicsiny kis pontja reményeink szerint hozzájárul a haza teste, a Kárpát-medence feltámasztásához, rendeltetésszerű működtetéséhez.

Köszönet illeti ezért elsősorban az építtetőt, Somogyi Tibort. Áldás legyen rajta, hiszen áldozatot hozott. Szolgáljon tette jó példával. Köszönet továbbá az adományozóknak, közöttük a palkonyaiaknak is. Köszönjük munkáját Somlósi Lajos radiesztétának, Somogyi Győző festőművésznek, Pap János kőmívesnek, Doszpot István ácsnak és Fajtai Sándor bádogosmesternek. A vakolathímek kivitelezésében többek között Kiss György restaurátor, Major Judit kerámikus, Foster Hanna és a tervező vettek részt. A bútorok és a szentélyajtó Hajda Gy. Zsigmond alkotásai. A képíró ábrázoláshoz Pap Gábor művészettörténész  és Molnár V. József tanácsai adtak segítséget. Köszönjük áldozatos és lelkes munkáját építész munkatársunknak, Nagy Zoltánnak. Végül, de nem utolsósorban köszönetet mondunk  bábáskodó segítségéért, szervezőmunkájáért és a kápolna állandó, jelenben is folyó szeretgetéséért Becker Leonórának, kinek polgármesteri tevékenysége alatt e kicsiny falu házai  építészeti gyöngyszemmé vált.

A kápolna tervezője:  Grátz Antal építészmérnök.

A névadóról : Szent Bertalan apostolról

Néphagyományunkban Szent Bertalan a szőlőhegyek egyik védőszentje. A szőlőt dézsmáló madarak ellen a napján kezdtek el kerepelni. A régiek szerint , amilyen Bertalan napja, olyan lesz majd az ősz is. Zivatara sok jeget és havat jelent. A Bertalankor szedett gyógynövények sokkal hatásosabbak és egyes vidékek szerint e jeles napon köpült vaj is gyógyító erejű. Szent Bertalan napján a szőlővel már nem szabad és nem is lehet semmit sem tenni, a jó termésért imádkozni azonban felettébb ajánlott. Közbenjárásáért fohászkodtak kígyómarás esetén is.

A villányi borúthoz tartozó Palkonyához legközelebb Pécsett áll szőlőhegyi Szent Bertalan kápolna.

Bertalannak többféle legendaváltozata ismert. Az Érdy-kódex szerint indiai pogány királyok nemzetségéből származott. Más források szerint nagy tudású rabbiknál tanult, ma úgy mondanánk: értelmiségi pályára lépett. János evangéliuma, elhivatása előtt Nátánáelként ismerteti Bertalant. Fülöp hívó szavára: “Aki felől írt Mózes a törvényben és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát!” – ő a tanult leckét felmondva, a jobban tudás gőgjével elhatárolódva így válaszolt: “Názáretből támadhat-e valami jó?” Ezzel vélt jólértesültségét  a tapasztalatok elé helyezte. Tanítvánnyá Krisztussal történő személyes találkozása tette, de jellemző módon nem testi gyógyulások, nem csodák, hanem Krisztus szellemi fensőbbsége győzte meg.

Története azért eleven és tanulságos számunkra, mert hibáját mi is naponta elkövetjük. Ugyanis az eszesség, értelmesség önmagában még nem erény, mint ahogy a jólértesültség sem, legyen forrása akár pletyka, akár  egyetemi katedra. Az értelmiségi lét önmagában véve hiánybetegség, maga a szó mutatja: a szívvel való gondolkodás mellőzéséből fakad. Lelki indítéka: a (jobban) tudáson keresztül a mindenáron való bizonyosságra való törekvés, a bebiztosítottság elérése – a Gondviselésre való hagyatkozás és a Lélek általi vezéreltség helyett. Hogy megérezzük ennek súlyát, álljon itt két, ízlelgetni való idézet. Az egyik tőlünk nyugatról: “A fehér ember tévedésben van, – mondták az indiánok – a feje helyett a szívével kellene gondolkoznia!”  Ugyanez egy fölrajzilag közelebb eső forrásból: “Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk.” (Lk 2,19)

Bertalan  pásztorrá, apostollá válva, térített Jemen tartományban, azaz Boldog-Arábiában, a Fekete-tenger déli partján a pontuszi szkíta királyság területén, Frigiában (Kisázsiában) és Indiában. Mindentudónak tartották, minden nyelven értett. Haláláig, huszonhat éven át, ruhája és saruja, se meg nem avult, se be nem piszkolódott. A Szűz havának szentje. Belül is tiszta volt. Maga Krisztus mondta róla: “Íme egy igaz izraelita, akiben semmi álnokság nincsen.” Betegeket gyógyított, templomot épített. Mártíromságot Indiában, más változat szerint Örményországban szenvedett. A kereszténység korai időszakában keleten Bertalan keresztre feszítésének hagyománya élt, míg nyugaton lefejezéséről tudtak. Elevenen történő megnyúzása, azaz hogy halála előtt Bertalan bőrtelenné vált, csak később terjedt el, nagy valószínűséggel magyar hatásra, mint ahogy Nátánáellel történő azonosítása is épp ezidőtájt kezdődött – Keleten a IX., Nyugaton a XI. századtól. Bertalannak Krisztustól történő elhatárolódásáért bőrétől, azaz a külvilágtól való elhatároló szervétől kellett megválnia. Nem büntetésből, nem azért mert rosszabb volt nálunk, hanem tanulságképpen. A mi okulásunkra.

      A kápolna festett képeiről

A szentélyben két, fatáblára festett kép foglalta el helyét, egyik a másik mögött. Szokatlannak tűnhet e felállás, de mégsem példa nélkül való. Mintául a magyar Szent Korona szolgált, melynek oromzati Krisztus képe mögött Bertalan képe lenne – ha meglenne. Ártó kezek eltávolították, valószínűleg a Korona jogtalan külföldön tartózkodása idején, legkésőbb II. József, a kalapos Habsburg király uralkodása alatt.  Hogy miféle célzattal történt a képeltávolítás, az alábbiakból  kiderül, legalábbis reméljük. És azt is, hogy összeáll a kép. Mármint a Bertalan-kép  –  mibennünk.

Előbb azonban tegyünk egy utazást, lássunk meg magunkban egy másik “hitetlent”, a Tamást. Vessük össze Bertalannal. Útikalauznak szolgáljanak itt Pap Gábor művészettörténész felismerései – a sajátunkká vált megfogalmazásban:

A két apostol összetartozását közös vétektípusukon kívül az is adja, hogy a Szent Korona keresztpántján mindketten ugyannak az íves pántnak a hídpillérei, pontosabban mindkettőjük takart egy-egy hídfő, egy-egy másik kép által. De nem azonos módon. Az 1600-as évek elején Révay Péter koronaőr hiteles tudósítása szerint Tamás apostol képe előtt még a Szent Szűzanya képe állt. Az apostolnak Krisztus feltámadására vonatkozó kételkedése – “Hiszem, ha látom.” – hitté, belátássá akkor változott, miután látott és tapasztalt. Szellemisége tehát vétlen, a Korona képi szerkesztésében ezért feje takaratlan.

Bertalannal már más a helyzet. Az ő esete kicsit az adomabeli székely bácsi története, aki nemcsak hogy szóbeszédnek tartotta az irdatlan hosszú nyakú állat meglétét, hanem mikor az állatkertben már szemtől-szemben állt a zsiráffal, még akkor is így szólt: “Márpedig ilyen állat nincsen!” Egész egyszerűen, szó szerint, nem fért a fejébe! Hasonlóan, mivel Bertalan a fejével, a szellemiségével vétett, azaz képtelen volt a belátásra, ezért zománcképe az oromzati Krisztus-kép által teljes egészében fedett és takart. Másképpen fogalmazva: a Szent Bertalan tulajdonságok csak az uralkodó Jézus Krisztuson keresztül nyilvánulhatnak meg.

Jelenleg a Magyar Szent Koronáról Szent Bertalan apostol zománcképe hiányzik.

E kápolna további szerepe az eddigiekből már kikövetkeztethető: a “Szent Bertalan”-ság mindenféle értelemben történő helyére kerülését hivatott előmozdítani. Ugyanígy helyére kell kerülnie a hiányzó Boldogasszony képnek és két tartópillérének, a tiszta odaadásnak és a cselekvő teljességnek, kívül-belül egyaránt. E képességek önmagunkban történő kiépítése szükséges feltétel. Szükséges feltétele annak, hogy a Szent Korona hiányzó képei a helyükre kerüljenek, s ezzel helyreálljon egysége, mind tárgyi, mind szellemi, mind pedig jogi, azaz földrajzi értelemben egyaránt.

A külső homlokzaton egy közismert népdalhimnusz kalauzol bennünket. Hogy hová is?  Egy önmagunkban található célkereszt kellős közepébe, az alábbi sorokkal:

Indulj el egy úton, én is egy másikon,

Hol egymást találjuk, egymásnak se szóljunk.

Aki minket meglát, mit fog az mondani,

Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk,

Ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk / szerétkezünk.

A célhoz, a világ és benne önmagunk megismeréséhez két egyenértékű úton juthatunk el. Az egyik a fokról-fokra haladó, októl okozatig araszoló, elemző (kritikus), csak bizonyítékokat elfogadó módszer; a részekből próbálja összerakni az egészet. Vagy-vagy logikájú, birtokló természetű. A bal agyfélteke e működésnek a terepe. Első közelítésben nevezhetjük a kis ego, az önző én otthonának is.  A lineáris, kiszámítható időben létezik. A mindennapi megélhetéshez, az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen. E szükségszerű műkődés azonban társadalmi szinten mára egyeduralkodóvá vált. Világunk mai, intézményes keretek között történő megismerésében  e megközelítési mód önmagát kizárólagos érvényűnek kiáltotta ki. Ez, a csak bizonyítékokat elfogadó, ún. tudományos eljárás. Még nagyobb léptékben pedig a (mindent el-) fogyasztó(i) társadalom torzképében jelenik meg.

A másik út a képi látásmód, a művészi látás, az egységben látás útja, az istenélmény, az Egy-ségélmény, a szerelem útja. “is-is” természetű, önátadó; élménye az “én” helyett a “mi”. A jobb agyfélteke a működési terepe. A számítás- és aggodalommentes belefeledkezésnek, az időtlen örökkévalóságnak a helye. Természete a bizonyítékot nélkülöző belátás, a  megérzés, a közvetlen ráérzés. Pecsétes papírt ugyan nem képes mellékelni, mégis egyenrangú a másik úttal, ugyanis nemcsak részei , hanem egészei is vagyunk a mindenségnek.  Az Ő képére és hasonlatosságára lettünk teremtve. Az ember egyúttal mikrokozmosz.

A világnak e kétféle megismerési módját kétféle növénnyel ill. termésével jelöli a magyar műveltség képi hagyománya. Az egyik a SZóLó-SzőLő: a SzeLLem, a SzóLam, a költészet útja; a másik a DiNNyéé, a vaskos TéNyeké. E két út nem tükörképe egymásnak, de egymást kiegészítő. Az igaz szerelem – ahogy e népdal is mondja – mindkét utat járja, nem csupán érzelem, hanem értelem, szellem is. Magában foglalja – miként a szó gyöke is – az ismereteket, a rendet, a tudást. Hiszen szerét ejteni valaminek, szervezni vagy szerelni, tudás nélkül nem lehet. Ha szertelenül viselkedik valaki, az annyit jelent, nem tudja, miként viselje magát az adott helyzetben. Vagyis tudás nélkül, a szeretett lény szükségleteinek ismerete nélkül, valódi szeretet, igaz szerelem nem létezik. (Bárki kutyája felfordulna, ha hús helyett szénával próbálná etetni.) Tehát tudást és szeretetet egymással szembeállítani vagy fontossági sorrendbe állítani, magyarul: értelmetlen. Ami viszont tilos: csak és kizárólag a tudás útját járni. A tudás önmagában, szívtelenül, együttérzés nélkül bevetve: ez a tiltott fa gyümölcse. A mindenkori paradicsomi állapotból való önkéntes kiűzetésünk pedig a következménye.

No de olvassuk tovább az írást. Mármint a képet. Azaz a képírást.

A két út két nyíló vesszőben végződik és ugyannakkor folytatódik: az egyik nyílegyenes, a másik görbe. Az egyik az IHS-képlet I-je, a másik az S-betűje. A képen két nyíló vessző. Mondhatnánk úgy is: két nyílvessző. Erre utal a népdal is: “idegenek vagyunk”. Ha idegen vagy, akkor mi vagy? Ha nem vezető, azaz idegenvezető, akkor nyílvessző, t.i. az íj idegére azt szoktak tenni.  Az ember élete, pályafutása kilőtt nyílvesszőhöz is hasonlítható. Aki fogott már íjat a kezébe, az valószínűleg azt is tudja, hogyha a vessző  az íj erejéhez lett méretezve, akkor az jó érzékkel, egyenesen szállva célba talál. Ha azonban a vessző “könnyűnek találtatik”, akkor a kilövés pillanatában meggörbül és “S” alakú pályán haladva, nem a hegyével ugyan, hanem a tömegközéppontjával, de ő is célba talál. Ezért ne ítéljük el azt, aki görbe úton jár. Előbb-utóbb ő is célba ér. És magunkat se ítéljük el, ha hibázunk. Ha magunknak nem bocsátunk meg, akkor másokkal szemben sem leszünk erre képesek, és ez fordítva is áll. Hiszen aki dolgozik, aki vet, az bizony vét is.

Van ahol, pl. a Balaton-felvidék egynémely présházának homlokzatán az IHS-képletben – ami latinul annyit tesz: Iesus Hominum Salvator, azaz Jézus az emberek megváltója – az “S” fordítva jelölődik. De nem feltétlenül azért, mert a “faragatlan” magyar építőmester nem értett a betűvetéshez, hanem mert képírási olvasatában teljesen mindegy, hogy az S betű merre görbül.  A képírás egyetemes és ősibb, mint a betűírás.

No de mi az, ami az embert e két úton a jó irányba téríti? Két jóság. Azaz a képet olvasva két jószág. Az egyik a “fiait envérével tápláló pelikánmadár”, az ingyenkegyelemnek, a könyörületnek, az önfeláldozó szeretetnek a megidézője, s mindaz, ami e tulajdonságokban “dúskál”. Ez egyben a nyári napfordulónak, a rák jegytulajdonságoknak egyik képjele. Itt a fény, egyéni ”karrierjének” csúcsára érkezve, arról önként lemondva rák módjára hátrálni kezd a sötétség, értsd fényhiányos állapot javára. Nem gyengeségből, hanem azért hogy a sötétségben fél év múlva karácsonykor megszülethessen : a fény. Ez a természetrajz, ez a magatartás a maga jó példájával rendít meg és térít bennünket a jó útra, önkéntes belátásunk alapján. Azaz ha eléggé fejlett hozzá az erkölcsi érzékünk.

A másik jószág, a hurkos farkú sárkány a téli napfordulónak, a tél könyörtelen szigorának a megidézője, a beosztott javaknak számonkérője. Aki a külső világban ekkor még nem húzódott menedékbe, nincs tartalékja, annak “hurokba kerül a feje”. Ez a sors kényszerítő ereje. Szoktuk tapasztalni, ha önként nem lépünk a jó irányba. Mint szülők mi is élünk e magatartással, ha gyermekünk szép szóval sem hajlik a jóra. Ahogy mi gyermekeinket az élet útján, úgy terel, térít bennünket is a Gondviselés e két szélsőérték, a “ráktérítő” ill. a “baktérítő” között, melyek nem csupán földrajzi fogalmak, nem csak globális szinten működnek. Egyéni életünket éppúgy keretezik, mint nemzeti létünket. Ez utóbbi szinten Szent Lászlóban és Szent Istvánban “testesültek” meg , kissé másképpen, mint ahogy azt az oknyomozó történetírás okítja…

Ami ezen a homlokzati képen visszavan, az annak kellős közepe. Ez népdalunk utolsó sora: “ketten szeretkezünk” vagy “ketten szerétkezünk”.

Akár szeretkezünk, akár szerétkezünk, ami tartalmilag is közös bennük: egyrészt magunkévá teszünk valakit vagy valamit – a kifejezés eredeti, nemes értelmében, mint ahogy valamely elvet, szellemiséget is magunkévá tudunk tenni. Ami eddig nem én voltam, az immár én vagyok. Valaki vagy valami teljesen odaadta magát nekem. A sajátommá lesz. Bennem él tovább, éltet engem, eggyé vált velem. És ugyanakkor én is ővele, hiszen teljesen átadom magam. Ételnek, italnak is! Pl. ha a lenyelt étel mérgezett, az rendelkezik velünk, mivel átadtuk magunkat neki. Mai élelmiszeripari termékeinket fogyasztva – mily kendőzetlenül őszinte kifejezés! – nem olyan nehéz mindezt elképzelni és megtapasztalni. “Azzá leszel, amit eszel.” – tartja a mondás is.

Krisztus is ugyanerről beszél: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne.” (Jn 6,56)

Ez már eggyé válás. Ha viszont Eggyé váltunk, akkor ez már nem szex, nem zabálás, de nem is hókusz-pókusz. Egész Egyszerűen szer-tartás, ami félreértés ne essék, nem csökkenti a cselekmény élvezeti értékét. Ellenkezőleg. Többlet jár vele.

A szerétkezésnek – s ez történhet nemcsak a templomban, régi magyar nevén az egyházban, hanem egy házban is – szóval a szertartásos evés-ivásnak étele és itala a keresztény templomban a – nem közönséges – kenyér és bor. Ugyanis a megtört és a szétosztott kenyér, ill. a bor magunkhoz vételével magunkévá teszünk egy szellemiséget és egy lelkületet is. Hogy ezt megértsük, ahhoz el kell olvasnunk a kenyér és az őt alkotó búzamagok, ill. a bor és a szőlő üzenetét, képi beszédét.

A megérett búzamag, elérvén élete pályaívének legmagasabb pontjára, állapotát nem megtartani igyekszik, hanem sok más társával együtt föladja “pozícióját”, áldozatra adja önmagát a kenyér egységében – méghozzá értünk, a mi javunkra. A megtört és szétosztott kenyeret magunkévá tenni, annyi mint megtört és szétosztott kenyérré, azaz könyörré válni; ezzel mint elvvel azonosulni. Egy háromrétegű, másképp mondva szentháromságos világképben, azaz  szellem, lélek és test egységéből álló emberképben – a természetes műveltségek sajátja ez – a kenyér, mint anyag, mint test (Krisztus teste) a nem látható, nem fogható elv, a tiszta szellem, szellemiség pólusaként, váltópárjaként jeleník meg.

No igen ám, de mindannyian tudjuk, hogy a száraz, férfias elvek, a szellem önmagától még nem testesül meg. Hiába tudunk valamit, ha “nem visz rá bennünket a lélek”. Mi szükséges tehát az önmagukban száraz elvek, az önmagában száraz kenyér mellé? Nem más mint a (női) lélek és nem más, mint a lélek itala, a bor.

A bor a fürtökbe tömörült szőlőszemek kisajtolt levéből forr. A bor: íz + víz. Az íz a régi magyar nyelvben lelket jelent. Lásd: “ízzé-porrá zúzlak” vagy Halotti beszédünk mai olvasatában: “Látjátok feleim mik vagyunk: íz, por és hamu vagyunk.”

Ahány bor, annyi íz – és ez ugyanígy érvényes az emberi lélekre is. Nincs sem két egyforma lélek, sem két egyforma bor.

Az emberi léleknek nemcsak íze van, ami ugye nem látható. Emellett van egy látható összetevője is, hiszen látható módon is érzékeny minden benyomásra, minden rezdülésre, csakúgy mint a víz. A bor tehát lélek: íz és víz. Ha valami fellelkesít bennünket – megpezsdíti vérünket. A bor is éppen ezt teszi. Bor és vér kapcsolata nyilvánvaló. “Ez az én vérem kelyhe…” – mutat rá Krisztus az utolsó vacsorán sajátos véredényére, a borral telt kehelyre.

A száraz elvek önmagukban lelketlenek, éppenúgy mint az önmagában száraz kenyér is folyadékot kíván. Az elveknek, a szellemnek, lélekkel kell párosulnia. Az átszellemült lélek képes lelkesíteni a testet…

A száraz elvek önmagukban életveszélyesek. Vagy miképpen magyarázzuk, hogy csak a XX. században százmilliós nagyságrendben mészároltak le embereket, hol ilyen, hol olyan elvekre hivatkozva? Vagy azt, hogy indiánok tízmillióit és magas szintű műveltségeiket irtották ki egy kereszttel ékesített fekete borítójú könyvre hivatkozva? Pedig vallották a világ és benne az ember teremtését, ismerték a bűnbeesés és az özönvíz mondáját, és várták az eljövendőt… Mégis, hasonlóan jártak, mint az egyszeri ember, kit szeretetlakomára hívtak: “Ennem ugyan adtak, italról gondoskodni azonban elfelejtettek.”

Így válik érthetővé a misebeli két szín alatti, azaz két szint alatti áldoztatás fontossága…

Nem kis veszélyeket hordoz tehát magában a bortalanság. Mit tehetünk ellene? Munkálkodunk a magunk személyes hatókörében a “mindennapi könyörünket add meg nekünk ma” fohászával, lelkesültségével. Hogy ennek hatása a “világpolitikai folyamatok” ellenében édeskevésnek tűnik? Nem számít! Elég belőle egy   mustármagnyi. Amennyi egy bárkában elfér. Feladatunk, hogy mi legyünk az a mag. Hogy aztán lesz-e társunk egy zsáknyi vagy csak egy maroknyi, az már a nagy rendezőnek, a magvetőnek a dolga, illetékessége. Amúgy  meg rögtön nem tűnik kevésnek egyetlen egy magnak a hatása sem, ha nekünk gyakorolják, ha rajtunk könyörülnek. Feladatunk tehát nem elméleti, hanem gyakorlati, nem mennyiségi, hanem minőségi. A mise liturgiája a megtört kenyér felmutatásánál is éppen erről beszél:

“Íme az Isten BáRáNYa, – de  olvashatjuk úgy is : Íme, az Isten PaRáNYa – íme, aki elveszi a világ bűneit.” Azaz bármilyen parányi áldozathozatal koptatja, semlegesíti a világ bűneit.

A szívből fakadó, lélekkel átitatott cselekvő könyör valóban nagyhatalom. Népmeséink tudnak és tanítanak is erről. A magyar népmesekincsből A táltos ökör című mesénk egyik részletét idézzük itt most szabadon, amikor is a mesehős védelmére, az asztalra kitett kenyér a következőképpen hárítja el a fenyegető veszélyt:

„ – Hej te kutya boszorkány! Te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, s mire megnövök szél cibál, fagy gyötör, nap hevít. Aztán lekaszálnak, megcsépelnek, két kő között megőrölnek. Majd vízzel összegyúrnak és tüzes kemencébe vetnek. Onnan is kivesznek, éles késsel megszelnek, azután megesznek. Ennyi kínt én mind kiállok, s megbocsátok.

• Ejnye teremtette! – kiáltott a boszorkány. – Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!

Úgy megharagudott, hogy rögtön kettéhasadt.”

Ezzel elhárult az akadály a fiatalok házasodása, emberré válása, az emberi élet folytonossága előtt. Érdemes megfigyelni, a vádló saját hiányosságaival vádol : a boszorkány, mivel zárt rendszerben mozog, csak önmagából tud kiindulni, ezért nevezi boszorkánynak a tőle merőben különböző minőségű, nagyobb hatalmat, a könyört.

A könyörrel való élés tehát mindenkori Emberré válásunk feltétele. Hiszen gyereknek, ember fiának születünk, s ezen az állapotunkon nem feltétlenül változtat az ivarérettség vagy az állampolgári szavazójog korhatárának elérése sem. Emberré – a szó szűkebb értelmében – csak válni lehet. Vállalással. Krisztust, a maga keresztáldozata után, többé egy evangélium sem nevezi Emberfiának. Ő már emberré vált. Mi, egyszerűbb földi halandók, hol elérjük ezt az állapotot, hol pedig kiesünk belőle. Hogy mért szólítjuk egymást mégis embernek? Amiért például “uram”-nak, holott a címzett sokszor nem is urunk és parancsolónk. Megtiszteltetésből (vagy ennek szokásából eredően) tesszük ezt.

Ehhez hasonlóan vagyunk a “magyar” kifejezéssel is, annak tágabb és szűkebb értelmével is. Nem kell feltétlenül vagy nem elég csupán magyarnak születni. Nem elég azt mondani, mint Pál apostol az őt letartóztató, római állampolgárságát drága pénzen vásároló századosnak: “Én pedig beleszülettem.” Magyarságunkhoz nem juthatunk hozzá pusztán beleszületéssel, származással, örökség révén. Ezt az örökséget, ezt a hagyományt nem lehet önmagában őrizni  és birtokolni. Csak éltetni, megélni lehet. És mivel örök (neve mutatja! avagy mutassunk még egy ilyen nyelvet!), ezért “csak” értéke van. Ára nincs. “Csak” adni lehet, de megvásárolni vagy eladni, árulni: nem. Legfeljebb elárulni. Akár harminc ezüstpénzért.

Tehát mint emberré, úgy magyarrá is csak válni lehet. Vállalással, egy bizonyos SziNTű magatartás, a másokért hozott feltétlen áldozat vállalásával. A magyarság kérdése éppen ezért nem a megszokott, statikus értelemben vett faji kérdés. Tehát nem is mennyiségi kérdés. A magyarság: SzeNTség kérdése.

Ebből következően nagyságrendekkel több a “házi” szentjeink száma, mint amennyit az intézményes, nemzetközi egy-ház kanonizált. Gondoljunk csak a teljesség felsorolása nélkül a két Hunyadira, a mohácsi csatavesztésnek, áldozatukat dokumentáltan tudatosan (!) meghozó vértanúira, a török ellen zsold nélkül harcoló végvári vitézekre, a két Zrínyi Miklósra, Széchenyi Istvánra vagy az aradi vértanúkra…

Messzire kanyarodtunk. Vagy mégsem? Netán itt vannak ők, közel? Eldöntését az Olvasóra bízzuk, de addig is ugorjunk vissza útelágazónkhoz, a meséhez,  azon is túl, no nem az üveghegyhez, hanem a szent meséhez. A szentmise liturgiájához.  A bortalanságról, ill. a két szín alatti áldozás fontosságáról volt szó. Ennek ellenére ma az a gyakorlat, hogy a misén az ostyát, legtöbbször szárazon osztják.

E hiányosság mellett a szentmise szertartásának van egy érdekes furcsasága is. Mivel szert tettünk már némi gyakorlatra a képírás és a képi beszéd olvasása terén, bízunk benne, nem lesz ördöngősség az alábbiak képi értelmezése sem. Reméljük, szó szerint sem veszi senki annak.

Amiről itt most szó lesz, az az „úrfelmutatás”-kor, a kenyér Krisztus testévé történő átváltoztatásakor történik, illetve nem történik meg. Az úrfelmutatás és aláfestő, magyarázó szövege (botránkozás ne essék!), másképpen fogalmazva kép és képaláírás nincsenek szinkronban egymással.

Ugyanis a pap által felmutatott kerek egész, még megtöretlen kenyér képi beszéde  a búzaszemeknek csupán önátadása, önfeladása és társulása egy kerek egésszé. Ez még csupán annak az embernek a magatartása, aki elérve állapota magaslatát, uralma teljét, arról csak azért mond le, hogy önuralmát ő is demonstrálhassa, anélkül, hogy ez a tette mások javára válna. Krisztus „képaláírása”, az evangéliumi magyarázat azonban egyértelmű és világos: „Az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta és így szólt: „Vegyétek és egyétek, mert ez(!) az én testem.” Tehát mégegyszer: a jézus krisztusság, mint tulajdonság általunk történő eleven megtestesülésének feltétele egyrészt a megtört és szétosztott kenyér magunkhoz vétele, magunkévá tétele. Másrészt: a borral való átitatódás. Vagyis a könyör átlelkesült, cselekvő gyakorlása. A jézus krisztussággal táplálkozni, egyúttal éltetni, táplálni, –  cselekvés nélkül, csupán jól értesülve, nem lehet. Ő maga mondta: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amivel megbízott.” (Jn 4,34)

Nem mindig tűnik könnyűnek ez az eledel. Minden esetre mégsem olyan súlyos, hogy megfeküdje a gyomrunkat vagy hogy görcsbe ránduljunk tőle. Van mikor játszi könnyedséggel végezzük ezt a megbízást. Játsszunk most mi is, legyünk most gyermekek – Ő maga bíztatott erre. Hogy mit játsszunk? Természetesen, amivel szoktunk: szavakkal. A mi szavainkkal.

Először egy pár sorral fentebbi kétértelmű, mégis összetartozó jelentésű kifejezéssel. A „csupán jól értesülve”, kimondva, egyúttal: csupán jól érte sülve? De miért „csupán”? Talán azért mert, szárazon, gőz, pára – azaz láttuk fentebb: lélek – nélkül, szinten aluli a „termék”? Csak nem érkeztünk vissza ismét a száraz elvek lélek utáni szomjához? A jól értesült értelmiségi, Nátánáel, hiánybetegségszerű állapotához? Ezek szerint megtaláltuk az értelmét annak, hogy miért magasabb szintű, azaz szent állapot „sülve-főve” együtt lenni Ővele, mintsem „csupán jól érte-sülve” lenni? Vajon ki szerkesztette, nyelvünket? Csak úgy, „játszásiból”, kicsoda teremtett benne ily mélységeket?

Megtárgyaltuk a kenyeret és bort, könyörtelenséget és bortalanságot is. Hisszük, immár érthetővé és érezhetővé vált, mi köze a bortalanságnak a Nátánáel-féle, szentség nélküli bertalansághoz. Maradjunk azonban még mindig kételkedés nélküli gyermekek. Szóval, játsszunk tovább.

Bertalan, mint Nátánáel nemcsak bortalan, de később mint apostol – bértelen is volt. Nem azért mert megnyúzásakor hóhérai a „No komám, lássuk, mennyit ér a bőröd!” felkiáltásuk után nem egyenlítették ki a számlát. De mielőtt fellapoznánk legendáját, azt is tudnunk kell, hogy a mezőségi Szék búcsújának ő a szentje, Birtalan néven. Bértelen is, bir(tok)talan, azaz bírhatnámság nélküli is? Na de nem sok ez már egy kicsit?

Most lapozzuk fel a Legenda aurea rá vonatkozó sorait:

„Angyalok járnak vele, akik nem hagyják, hogy elfáradjon vagy éhezzék.” Vagyis nem volt szüksége bérre, hogy éhét elverje. Továbbolvasva, a következőket egy indiai királynak mondja: „Miért kerestél engem egész nap arannyal, ezüsttel és drágakövekkel? Ezeket az ajándékokat csak azok igénylik, akik földi javakat kívánnak; én viszont semmi földi, semmi testi dologra nem vágyom.”  Semmit sem kívánt tehát birtokolni, hiszen lelkileg és szellemileg gazdag, azaz Egy-ügyü volt.

József Atillát megidézve: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”, játsszunk most tovább! Alkossunk, teremtsünk – most mi – egy új szót! Legyünk teremtők! Mondjuk azt, hogy Bertalan egyúttal „bár”-talan is volt. Igaz ez? Hogyne lenne az! Hisz az előbb olvastuk, hogy földi javak utáni vágyakozásnak nyoma sem volt benne. Ha ma élne, tőle biztosan nem hallanánk: „Bár csak megnyerném a lottó ötöst!” Bártalan tehát annyit tesz, ill. tenne, ha elterjedne: vágytalan. (Minő érdekesség: mártírhalálának egyik vélt helyszínén, Indiában, a buddhizmusnak egyik alaptétele a vágytalanság állapotának elérése.)

Látható tehát, Bertalan, Birtalan, bortalan, bőrtelen és bértelen, lásd még: bőr, burok, borít, bor és ború szavaink nemcsak hangalakilag, de tartalmilag is összefüggenek. A sorsnak e „szeszélye”, amellyel az apostol tulajdonságait hangalakilag nevével, ráadásul magyarul, összeegyeztette – a történeti időtől függetlenül – több, mint különös. Mert azt ugye egyikünk sem gondolja, hogy a fenti szóbokorba tartozó szavaink csupán Bertalan mártíromságakor, bőrtelenné válásakor keletkeztek, hirtelen, mintegy vezényszóra? Vagy netán parancsszóra kicseréltették, az összefüggések felfedezésének öröméért, a régi hangalakokat? Érdemesebb inkább a következő kérdéseket feltenni: vajon miféle üdvtörténeti program lett előre, e szent nyelvbe szerkesztve? Még meredekebben: netán az üdvtörténet magyarul lett programozva? Olvasását a reformkori nyelvújítás lényegében nem érintette vagy pedig megcsonkította, leszűkítette?

Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy elhamarkodott lenne e kérdéssorozat felvetése, ha Bertalan szóbokrának példája egyedüli lenne. A kérdések mégis jogosak, azonban e joghegyek és válaszaik felszín alatti tömegét itt nem áll módunkban bemutatni. Egyrészt azért, mert az élet ezt nem egy darabban elásott statikus kincsként, hanem folyamatában tárja elénk, másrészről erre tényleges tömege miatt az ajánlott irodalmon való átverekedés az alkalmas.

Két példát azonban mindenképp fontosnak tartunk itt bemutatni, éppen súlyuknál  fogva. Az egyik legyen, előbbi témánkból adódóan kenyérnek és bornak, Krisztus testének és vérének képi beszéde. Akik valóban eszik az Ő testét és isszák az Ő vérét, azok az „Azzá leszel, amit eszel.” elv alapján testté és vérré, egybeolvasva: testvérekké válnak? Vajon mióta őrzi nyelvünk a testvériségnek e misztériumát? És más nyelvek miért nem? A válaszkeresés, ha megengedik, legyen házi feladat.

Másik példánk sem a „Hogyan barkácsoljunk biztos karriert magunknak?” gondolatköréből való. A magyar nyelv nem erre született. Ha már üdvtörténeti magasságokba emelkedtünk, ne is ereszkedjünk alább, maradjunk témánál. A keresztény üdvtörténet egyik gerinceleme az örök élet. Üssük fel bármelyik jelenkori vagy valamelyik klasszikus – legyen az szanszkrit, ógörög vagy latin – idegen nyelvnek a szótárát az örök szónál.  Mi egy megyei könyvtár kínálatát lapoztuk végig, az élő nyelvek közül az európai, török, héber, tibeti és kínai nyelvekbe tekintettünk bele. A sumer, indián, afrikai vagy ausztrál-polinéz nyelvekről nem tudtunk véleményt alkotni. Vizsgálódásunk a következő (rész)eredménnyel zárult: a vizsgált idegen nyelvek mindegyike, kivétel nélkül, a halhatatlanságot, ill. az örökséget, (amit örökölünk), két, merőben különböző szóval nevezi meg. Egyedül nyelvünk jelöli e két fogalmat egyazon szóalakkal, ezzel hívja fel figyelmünket arra, hogy jelentésük is rokon vagy azonos. S ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a mi valódi örökségünk, örökünk nem más, mint az, ami örök, vagyis maga az örök élet. Ennek is két vetülete. Az egyik az időtlen(!) örökké valóság, a másik itt a földön a folytonos, a meg nem szűnő, a meg nem szakadó, tehát örök  Élet. Vagyis nekünk magyaroknak közös örökségünk nem kevesebb, mint az Élet, s benne a nagybetűs Emberi minőségű élet folytonosságának biztosítása, éltetése.

Az ember ilyenkor azt érzi, hogy jó nagy levegőt kell vennie. Előadás esetén  ekkor jó  szünetet tartani. Kedves Olvasóinknak is javasoljuk, előtte azonban, ha megengedik, egy észrevétellel szeretnénk szolgálni. A szünetek, főleg ha több naposak vagy hetesek, e téma fölötti beszélgetésekkel is telhetnek. Ilyenkor, kétféle értetlenséggel is találkozhatunk. Vannak, akik öncélú és hiábavaló játékot látnak mindebben. Nekik annyit mondhatunk, időnként előfordulhat velük az, nem mindig tudják majd, hogy mit beszélnek.

Mellettük azonban még akadnak „akadémista” alakok is, akarom mondani akadnak még akadékoskodó alakok (micsoda alliteráció, ugye!), akik a  sorsnak e különös „szeszélyeit”, – pl. amivel Bertalan tulajdonságait, hangalakilag és tartalmilag, nevével, ráadásul magyarul, ily láttatóan összeegyeztette – még mindig véletlennek, az összefüggéseknek a lineáris, történeti időtől független keresését pedig belemagyarázásnak tekintik. Ők jobban értesültek. Fejüket csóválják e szemléletet hallván és kételkednek abban is, hogy a Korona nekünk szóló üzenettel tudatosan szerkesztett Egész – nem pedig holmi elfekvő raktárkészletekből összeeszkábált uralkodói kellék. Így látják, illetve így nem látják egész műveltségünket, benne nyelvünket és népművészetünket is: urak asztaláról lehullott kultúrmorzsák lejárt szavatossági gyűjteményének. Ők a prézliemberek. Megértjük őket, hiszen bennünket is ugyanaz a rendszer próbált és próbál idomítani és torzítani a maga betegesen mutáns formájára. Beteg, mert félrebillent és féleszű, mint az az ember, kinek jobb agyféltekéjét megbénították és nem tud másként létezni, csak észszerűen és logikusan, ok és okozat között, beosztott idő által beosztottként. Bebiztosítottan, mozaikként élve, de nem fölülemelkedve, tudván mindennek az árát, viszont annál kevésbé az értékét. Nem ismeri az igazi szerelmet, sem az égit, sem a földit, hiszen az oktalan és haszontalan. Elfelejtette az időtlen örökkévalóságot, az Egységet, benne Ön-magát; csak az individuumot ismeri, az én-én-én!-magát. Szemétnek gyártója, múló divatnak és giccsnek a barátja, ezért az örök és mégis változó szépséget nem látja.

Ne ijedjenek meg, nem panaszáradat akart ez lenni, hiszen panaszra nem lehet okunk, mert ahogy mondani szokták: “Amekkora a gond, akkora a kegyelem.” Mivel nyelven gondolkozunk, nyelvünkön a kegyelem. Hol kenyér és bor, hol pedig ige formájában. Hiszen nyelvünk egyszerre tárgyszerű és egyszerre személyes, magyaráz és ugyanakkor képies. Egyazonmód él mindkét agyféltekénkkel. Nem minden fán terem ilyen talentum  –  éljünk is vele!

A belső vakolathímekről

Lépjünk be a templomhajóba, jobban mondva a kápolna-bárkába. (Az építtetői szándék éppen ez volt: menedék, azaz bárka készítése.) Föltekintve a szentély bejárata fölötti falra, azon ennyi szomjúság, ennyi bortalanság után vajon mi állhat? Természetesen nem más, mint egy bordal. Közismert:

„Töltsd tele pajtás poharad, poharad,

Míg el nem vásik a fogad, a fogad.

Így jár, aki mindig bort iszik,

Míg a temetőbe nem viszik.”

De vajon ismerjük-e a jelentését, képi beszédét? Ugyanis nem közönséges bordal, sem nem korhely kocsmanóta, ami itt megszólal. Az előzőek alapján már sejthető, hogy ez a pohár az a pohár; a lélek edénye, az utolsó vacsora kelyhe. Azt is értjük már, hogy miféle borral töltsük tele – hisz nekünk szólnak a sorok. A tanács is világos: halálunkig ajánlott e kúra, vagyis addig kell járnunk érte a kútra, míg el nem vásik a fogunk.

No de melyik fogunk? Az-e, amelyiket harapásra hordunk, vagy az, mellyel tárgyakat fogni, megragadni tudunk? Vagy netán az a fog, mellyel jövőnket fogjuk megragadni?

Fogas kérdés mindegyik, az biztos! De a válasz is biztos, ha nyelvünkhöz nem lekezelően, hanem bizalommal és tisztelettel fordulunk.

Csapjunk tehát a lovak közé, akarom mondani: hajtsunk a fogak közé! Hogy mi történhet ott velünk? Bizony nem más, mint hogy fog-ságba kerülünk! Felfedező utunk tehát a fogságbaesésről, és abból való szabadulásunkról szól, a hazatalálásról. Azonban nem valamiféle egyszeri kalandról, hanem a mindenkori Ember, az emberség, fényes mivoltunk fogságba eséséről,  szabadulásáról és hazatalálásáról. Népi építészetünk mondja ezt nekünk, csak sorba kell raknunk és egybeolvasnunk üzeneteit, melyek mintha egy kataklizma következtében szerteszóródtak volna. Az országot nyitott szemmel járva e fog-sorokat vakolatba faragva vagy deszkából kifűrészelve egyaránt megtalálhatjuk. Lássuk tehát sorba rendezve, úgy, ahogy a kápolna falára felkerült:

A képet egyetlen folyamatábrának tekintve, annak legfelső sorával már találkoztunk, ívben meghajtva a kapubejárat boltozata fölött, ékboltként, azaz égboltként, sugárzó minőségben. Itt bent, ez az éksor az emberiség mitológiájából ismert világtojás repedésvonalát is megidézheti számunkra, mely mentén a világ kettéválik egy alsó és egy felső világra, s e kettő között élünk mi emberek, mint egy harapófogóban, az anyagi világ szorítása és a felülről kapott törvények között. De ha ez túl bonyolult, tekintsük egyszerűen a sors felülről ránk ereszkedő fogsorának.

Miképpen viszonyulhatunk e sorshoz, úgy általában a sorshoz? Kétféleképpen. Az egyik kifutási lehetőség szószerinti: kitérhetünk a kisebb ellenállás irányába, ez az állati sorba történő leépülést jelenti. A másik út, olvassuk csak le: embert képez belőlünk. Ha nem térünk ki a próba elől, a (húsbavágó) fogak között, a fogsor negatívjában megjelenik az emberség, mint lehetőség: a második sorban megjelenő alakoknak fejük, azaz szellemiségük is van. Körvonalrajzukkal mintha a „Ki nevet a végén?” társasjáték figurái léptek volna elénk. S ha ezt a szellemiséget, azaz a nem könnyű Emberséget vállaljuk is, akkor a harmadik sor figurái egyértelmű, vállas emberalakok. S hogy miből áll ez az emberség? Ha ezt valahol deszkából kifűrészelve találjuk, a választ azonnal meglátjuk: tiszta fényből!

Igen, az emberség belőlünk válik ki. De hogyan lesz mindez nyilvánvalóvá, mi módon szabadul ki e fénylény belőlünk? Ha erővel próbálnánk kiszakítani e kétdimenziós magaviseletet, (a ruha, a viselet is kétdimenziós!), ártalmas nevelési módszernek bizonyulna: a fejrész leszakadna, a szellemiség,  az anyag fogságában maradna. Mi tehát a megoldás? El kell vásnia.

Grátz Antal

2009